Szerelem volt első látásra. Soha nem gondoltam volna, hogy ez, velem, megtörténhet. Csak álltam a piac közepén, táskával a kezemben és csak őt néztem. Eddig is vonzott a fajtája, de hogy ennek az érzésnek hatványai vannak és pont így, nem is sejtettem.
A világegyetem minden dolga a helyére került. Ott voltunk mind a ketten, pont ott, ahol épp lennünk kellett.
A bőre bársonyosan csillogott a napfényben. Szépségét nem lehet szavakkal leírni. Féltékenyen vettem észre, hogy mindenki őt nézi rajtam kívül, de tudtam, hogy más nem érezheti azt, mint én. Még a nők is megbámulták. Néhányan lopva hozzáértek és megsimították, de a vele levő fiatalember, ha ezt észrevette, kiabálva közölte, hogy ne nézzék tárgynak! Nem eladó!
Oda kellett mennem hozzá és kiváltanom szörnyű rabságából. Szívem hevesen dobogott. Kezem remegett. Megszólítsam? Hozzáérjek? Birtoklóját közelítsem? Vajon van az az ár, amennyiért lemondana róla?
Kicsiny, hitvány ember vagyok. Soha életemben nem éreztem még szerelmet. Sokan mondták, köztük anyám is, hogy nősüljek meg, találjam meg az igazit, vagy találjak bárkit, csak tűnjön úgy, hogy vannak érzéseim.
Most voltak. Szívem megtelt a szivárvány fényű jövővel. Talán nem lesz sok időnk együtt. Nem lesz, hisz nem lehet, de ő, az egyetlen a világon, aki felé érzéseim voltak, az enyém lesz. Csak az enyém.
Rám mosolygott. Hívott engem. Lopva körbenéztem, tényleg jól látom, de csak én voltam arra, amerre Ő mosolygott.
Mégis elkéstem. Egy nálam erősebb, magasabb, fessebb, fiatalabb ember lépett pattogó birtoklójához és rövid szóváltás után az én Szerelmem a karjai között hagyta el a piac területét. Már rá mosolygott, már hozzá bújt. Az övé lett egészen.
Én bársonyban, bíborban tartottam volna. Simogattam, becéztem volna. Már majdnem az enyém volt, de neki inkább egy pillanatnyi gyönyör kell.
Összetörtem.
Elhatároztam, hogy utánuk megyek. Megszerzem magamnak életem egyetlen szerelmét. Rohantam utánuk, elejtve táskáimat. A zebrán értem utol őket. Egymást becézve várták a piros lámpa múlását, hogy a zöldön tovalépkedve haladjanak.
Nyamvadt emberke vagyok. Sportot soha nem ismert testem. Futásom lassítását így irányítani sem tudtam, ezért megállás helyett, szinte belecsapódtam szerelmem elrablójába.
A lámpa még piros volt, az úton autók jöttek-mentek. Életem egyetlen szerelme, kiesett a férfi kezéből, és végig gurult az aszfalton. Egy piros autó csapta el. Vörös húsa szerteszét fröccsent. Senki nem sírt, senki nem sikoltott rajtam kívül.
Férfiatlanul vinnyogva sírtam miatta. Abban a pillanatban még a pofont sem éreztem fájdalmasabbnak, amit a nagydarab férfitól kaptam, amiért kilöktem a kezéből a nemrég vásárolt óriási paradicsomot.