„Sorban állok a pénztárnál. Előttem egy magas, barna hajú férfi pakolja a kosara tartalmát a futószalagra. Oldalra fordul, feltűnik ütemesen mozgó állkapcsa, ahogy rágózik. Nagyon vonzónak találom. Sóhajtok, mire felém fordul.
– Hiányoztál, Zina! – mondja, megörülök neki, mintha rég nem láttam volna. Már tudom, ő az igaz szerelmem, elindulok, hogy megöleljem. Odahajol hozzám, a szemébe nézek. Csodálatos kék szeme a pupilla felé barnul. Már szinte érzem az ajkait a számon…”
Remegve ébredek. Ijedten a mellettem alvó Tomira pillantok. Az óra fél hatot mutat, hagyom aludni. Kibotorkálok pisilni, majd a konyhába veszem az irányt, hogy igyak egy pohár vizet. A kezem még mindig remeg, mikor megtöltöm a poharat, közben végigfut az agyamon, hogy megint a csók előtt ébredtem. Tomi miatt elönt a lelkiismeret-furdalás, mert csak pár hónapja vagyunk együtt, de ez a második álmom a héten az idegen férfival, és még csak péntek van. Mintha ismernénk és szeretnénk egymást az álompasival, pedig talán nem is létezik.
A konyhaajtóban megjelenik Tomi kócos feje, úgy rezzenek össze, mintha rajtakapott volna. Meg akar csókolni, de kitérek az érintése elől. Nem erőlteti tovább.
– Fürödni mentem – jelentem be.
Tomi ásítva bólint. Mire kijövök a zuhany alól, kis csésze kávéval vár.
– Nagyon kedves vagy – mosolygok rá. Elveszem az ibriket, és egy mozdulattal megiszom a feketémet.
– Ne úgy idd már, mint egy felest – fanyalodik el.
– De én így szeretem – vonok vállat. – Megyünk ma valahova?
– Hova akarsz menni? – néz rám bambán.
– Múzeumba. A Finn kiállításra. Amiről már meséltem neked – nézek rá bosszúsan.
Elkeskenyedik a szeme. Olyan fancsali képet vág, hogy az eddigi bosszúságom haragba csap át.
– Nem lehetne, hogy kivételesen itthon maradjunk? Este úgyis megyünk Jani születésnapjára bulizni, az bőven elég, hogy kimozduljunk – duzzog.
– De én el szeretnék menni – nyafogok.
Idegesít, hogy mindenért, amit szeretnék, könyörögni kell neki.
– Én meg egész héten rohangálok, ülni szeretnék! – emeli fel a hangját.
– Menj börtönbe, akkor ülhetsz! Én akkor is elmegyek a kiállításra – vágom rá gyorsan, már én is kiabálva.
– Én pedig itthon maradok!
– Tudtad, hogy fontos nekem!
– Honnan tudtam volna?
– Mondjuk, hogy odafigyelsz rám!
– Miért? Te odafigyelsz rám? – halkítja le a hangját.
Megcsóválom a fejem, mintegy lenyugtatva magam, kifújom a levegőt.
– Elmentem, nincs kedvem tovább veszekedni már megint. Este találkozunk a buliban.
– Érezd jól magad – jegyzi meg csípősen.
Kilépek az ajtón, de elmegy a kedvem a kiállítástól. A szüleim háza felé veszem az irányt.
Apu, horgászni ment, így Anyut találom otthon, aki épp tésztát gyúr, ezért kezet mosok, majd beállok segíteni neki.
– Minek ennyi tészta? – kérdem tőle.
– Julcsiéknak sütök, délután átmegyünk hozzájuk.
– Ez egy hadseregnek is elég lenne.
– Átjönnek Jocó bácsiék is.
– Nem kell bácsiznod, már évek óta tegezem – puffogok neki.
– Tudom, de megszoktam.
– Neki is bácsit mondasz?
– Zina, ne szemtelenkedj! – áll meg a keze egy pillanatra. – Különben is! Hol van Tomi? – néz körbe, mintha most venné észre, hogy egyedül vagyok.
Vállat vonok.
– Valami baj van? – kérdezi anyu.
– Nincs semmi, csak veszekedtünk.
– Ti állandóan veszekedtek! Bántod azt a fiút, pedig úgy szeretném, ha már révbe érnél vele.
– Anya, Tomi és én annyira mások vagyunk. Nem úgy, mint… – torpanok meg.
– Csak nem megint arról a képzeletbeli fiúról álmodtál? – kérdezi, de már a pillantásomból tudja a választ. – Jaj, kislányom! Tomi rendes fiú. Ne álmodozz, hanem élj a jelenben!
– Szerinted én irányítom az álmaimat? Nem tehetek róla. Tomi kedves, jóképű, egész jól megvagyunk, ha nincs épp vita, de nem az igazi.
– Ott ne hagyd! Ő az első, aki apádnak is rokonszenves. Szükséged van erre a fiúra. Idővel rájössz, hogy a szerelem nem minden. Megbízható, figyelmes ember kell társnak. Ez az álomfiú pedig nem is létezik. Egy ideálba kapaszkodsz.
– Anya, nem fogom otthagyni Tomit. Tényleg.
– Ne szúrd el kislányom! Jobb a biztos, akkor is, ha nem tökéletes, mint egy nem létező álmot kergetni.
Igaza van. Csak épp a szívem szakad meg az álomférfi után.
Délután csak kószáltam a városban anyukám szavain tűnődve. Elhatározom, hogy szót fogadok neki, adok még egy esélyt Tominak. Megérdemli.
A buliról kicsit elkések, a város másik végén jutott eszembe, hogy idő van. Mikor belépek, Tomit keresem, a helyiségben már sokan vannak, de őt sehol nem látom.
Ekkor akad össze a tekintetem egy srácéval.
A lábam megremeg. A gyomrom összeugrik. A srác pedig csak néz rám, és mosolyog. Pontos mása álmaim férfijának. Nem bírom levenni róla a szemem. Persze, tudom, hogy az csak álom, de Ő… Teljesen olyan, mint akit elképzeltem. Körbenézek, most már remélem, hogy nem látom meg Tomit. Dilemma asszony ezer kérdéssel ront rám. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel. Zavaromban sarkon fordulok, és a mosdóba rohanok.
Lehajtom a WC tetejét és rákuporodok. Szemem előtt két verzió fut le: vagy hagyom elmenni az álomfiút, és egész életemben bánni fogom, hogy nem tettem semmit, vagy megismerem, és kiderül, hogy nem olyan, mint amilyennek megálmodtam. Ellenben megbántom Tomit, így két szék között a padlóra kerülök. Legjobb lenne elmenekülni a döntés elől, ám sokáig nem maradhatok a mosdóban, így kimerészkedek.
Kilépek az ajtón.
– Szia! – szólít meg az álomfiú. Hangja mély, férfias, mégis van benne valami olyan édes csengés, mint a cseresznye. Igen, cseresznye íze van a hangjának. A kedvenc gyümölcsöm. Megfordulok, érzem, hogy az arcom lángba borul.
– Szia! – préselem ki magamból. – Segíthetek? – kérdem, és remélem, a hangom közömbösen cseng.
– Igen, téged vártalak – válaszol. Közben hanyagul a falhoz támaszkodik, és pimasz módon rágózik. Minden egyes rágásnál látom azt a bizonyos izmot az arca két oldalán. Imádom.
– Ismerjük egymást? – próbálkozok még mindig a közömbösséggel. Az ördögi énem közben sikítozva kiabálja nekem, hogy: „Ő az! Ő az! Persze, hogy ismered, te hülye!”
– Igen. Azaz már nem tudom. Ismerősnek tűntél.
– Sajnálom, megesik az ilyen. – Még mindig próbálom lerázni, pedig úgy vonz, mint port a fekete bútor.
– A szemed mást mond. Valami hihetetlen gyönyörű.
– Nézd, Tomival vagyok… – mondom, mire megrándul a jobb szeme.
– Értem, oké, csak beszélgetni szerettem volna – visszakozik. Végre. Vagyis, jaj, ne!
– Hát… persze! Beszélgetni szabad – válaszolom, mire az angyali énem támad rám egy nagy adag lelkiismeret-furdalással.
Leülünk egy asztalhoz. Ahogy közelebb hajol, megérzem milyen kellemes az illata. Egy rakás feromon bódítja el egyszerre az érzékeimet, így nagyon kell összpontosítanom, nehogy a vállába harapjak. Pár perc fegyelmezettnek ható beszélgetés után megtudom, hogy Robinak hívják, harminckét éves, öt évvel idősebb nálam, ami szerintem nem látszik rajta, inkább fiatalabbnak tűnik. Soha nem volt nős, menyasszonya volt, de időben meggondolták magukat. Jelenleg nincs senkije. Közben folyamatosan a szemét nézem. Olyan, mint álmaimban. Nem tudok betelni vele.
– Nagyon vonzó vagy – mondja váratlanul.
– Ne… – nyögöm ki ijedten.
– Tudom, hogy te is vonzódsz hozzám. Érzem. Ne aggódj! – veszi észre zavarom. – Csak olyan – keresi a szavakat – …mintha már találkoztunk volna. Te nem érzed?
Ezt furának találom. Én sem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Vagy tényleg ő is így érez, vagy pedig borzalmasan ügyes szélhámos.
– Soha életemben nem csaltam meg senkit – suttogom halkan. – Most sem akarom.
– Soha nem kezdtem ki senkivel, akinek volt valakije – válaszol. Végig engem néz. A keze az enyém mellett fekszik az asztalon.
– Szívesen megfognám a kezed – mondja halkan.
Odanézek. Megrebbent a keze, de nem mozdul. Érzem a melegét. Elképzelem, ahogy egymáshoz érünk. Szeretném érezni a bőrét, a simogatását, az ölelését.
– Még az is tetszik, hogy nem engedsz a vágyaidnak – sóhajt fel. – Lassan mennem kell, ezt nem fogom kibírni.
– Ne haragudj! – Megint furdal a lelkiismeret, csak most miatta. Nem akarom, hogy elmenjen, mégsem fogom visszatartani.
– Kikísérsz? – kérdezi.
Bólintok. Elindulunk kifelé. Közben Tomit keresi a tekintetem, de nem látom. Kint lehűlt a nyárvégi levegő. A sarokig kísérem Robit, ahol senki nem lát minket.
– Nagyon szeretnélek megcsókolni – szól felém fordulva. Majd látva az arckifejezésem, felnevet. – De nem fogom megtenni.
– Köszönöm – válaszolom, de nem érzek megkönnyebbülést. Végül elhatározom, valami mégis jár nekem. – Gyere! – szólítom fel, és átöleljük egymást. Ölelése puha. Meleg. Illatos. Végül kitépem magam a karjai közül, és hátra sem pillantva futok vissza a buliba.
Várok pár másodpercet, majd nagy levegőt veszek. Bemegyek, hogy megkeressem Tomit, aki annál asztalnál ül, ahol eddig Robival andalogtam. Ijesztő felismerés.
Tomi épp beszél valakivel. Hangosan felnevetnek. Nézem a barátom, és fáj Robi hiánya, de remélem, hogy jól döntöttem. Tomit ismerem, Robiról viszont semmit nem tudok. Nem lehet kapcsolatot alapozni egy álomra.
Tomi észrevesz, és odahív. Magához húz, de kissé ellenállok.
– Mi a baj?
– Nagyon fáj a fejem.
– Hazamenjünk? – látom, ahogy elhúzza a száját.
Biztos vagyok benne, hogy nem akar még indulni.
– Neked nem kell, maradj csak – nyugtatom.
Talán most jó is lenne kicsit egyedül, de Tomi felpattan és hazaindulunk. A figyelmessége zavarba hoz.
Kilépünk az ajtón, kézen fog.
– Elnézést, hogy nem kerestelek meg! Egy nagyon régi baráttal találkoztam.
Megértően bólintok. Közben annyira szégyellem magam!
Tomihoz megyünk. Ő tusolni indul, én pedig csak állok az előszobában. Robi számomra örökre elveszett, és még csak ki sem tudom bőgni magam. Túl kell élnem, mantrázom magamnak, majd elönt a bizonyosság: lehet, hogy Robi nem a jövőm része, de ettől még nem akarok Tomival maradni. Eljött a szakítás ideje.
Tomi kijön és pakolni lát.
– Hazamegyek – mondom neki. – Ez azt hiszem, ennyi volt.
– Rendben – mondja.
– Nem akarsz meggyőzni. Ugye?
Keserűen elmosolyodik.
– Az elmúlt hetekben nagyon eltávolodtunk egymástól, éreztem, hogy ez bekövetkezik.
– Ne haragudj rám! – lépek hozzá és átölelem. Megszorít, majd eltol magától.
– Nem tudnék.
Megkönnyebbülök, amikor buszra szállok. Túl vagyok a szakításon. Robi hiánya viszont a szívembe lobban, valószínűleg soha többet nem látom. A telefonomon megnyitom a Facebookot és böngészni kezdek Tomi ismerősei között.
Napokig bőgök és bújom a közösségi oldalakat. Sehol nem találom. Néha úgy érzem, hogy az egészet csak álmodtam.
Ahogy pakolok ki a táskámból, megakad a szemem egy szórólapon. A Finn kiállítás. Holnap van az utolsó nap, így végre kimozdulok és elmegyek megnézni.
A tárlatnak otthont adó múzeum kávézójában ülök, előttem egy kis csésze eszpresszó. Felnézek, és nem hiszek a szememnek.
A kávéházba Robi lép be, egyenesen engem néz. A szívem akkorát dobban, hogy attól tartok, kiszakad a mellkasomból. Moccanni sem merek, várom, hogy odaérjen hozzám.
– Szabad ez a hely, vagy vársz valakit? – kérdezi.
– Ez a te helyed – válaszolom. Robi leül, majd int a pincérlánynak.
Egymást nézzük, nem szólalunk meg. Az jut eszembe, hogy amióta találkoztunk, nem álmodtam vele. A pincérlány odajön, Robi rendel egy kávét.
– Megláttalak, és muszáj volt idejönnöm hozzád.
– Már nem vagyok együtt Tomival – bököm ki hirtelen.
Elmosolyodik, megfogja a kezem. Tenyere puha és meleg, az én kezem jéghideg.
– Láttad már a kiállítást?
Bólintok.
– Azzal kezdtem.
– Hogy tetszett? – kérdezi, érzem rajta az őszinte kíváncsiságot.
– Nagyon tetszett, sajnálom, hogy nem jöttem el hamarabb.
– Én vagyok a kiállítás egyik szervezője – mondja ki izgatottan, várva a reakcióm.
A megdöbbenéstől szóhoz sem jutok. A pincérnő lerakja az asztalra a kávét. Robi egy mozdulattal felhörpinti a kávét, mint egy felest. Én is így teszek, a hasonlóság érzése átmelegít a kávéval együtt.
– Lenne kedved sétálni? – kérdezi, én bólintok.
Mikor kiléptünk a kávézóból újra megfogjuk egymás kezét, majd a sarokhoz érve Robi magához húz. Az álmaimnak ilyenkor lett vége, úgyhogy lélegzetvisszafojtva várom a pillanatot. Megcsókol. Igaziból csókolózunk!
– Mindenhol kerestelek! – pihegem, mikor pillanatnyi levegőhöz jutunk.
– Ezzel hasonlóan vagyok, úgyhogy most megadod a számod, bejelölsz minden közösségi oldalon, és hozzám költözöl. Jelentős csúszásban vagyunk.
Igaza volt.